kommunikáció. Szemfényvesztés.

Vagy ott volt például a Széchenyi Terv fedőnevű blöff. Mire föl nevezem blöffnek?

Nos,ilyen, hogy Széchenyi Terv – voltaképpen nem létezett. Először is nem létezett jogilag: nem szerepelt soha az Orbán-kormány hivatalos napirendjén, nem szólt róla sem törvény, sem kormányrendelet, sem kormányhatározat. Vagyis nem volt.
De nem létezett a szó pénzügyi-költségvetési értelmében sem. Hiszen nem jött létre semmilyen új alap, új célelőirányzat, vagy bármi ezekhez hasonló – mindössze az történt,hogy a költségvetésben addig is létezett célelőirányzatokat használták föl úgy, hogy elkeresztelték Széchenyi Tervnek. Igaz, legalább aztán megemelték ezek költségvetési forrásait.
Valójában a Széchenyi terv nem volt más, csak kommunikáció. Szemfényvesztés.
Viszont az egészet a slendriánság, a nemtörődöm pénzhajigálás jellemezte. Az utólagos vizsgálat kimutatta: a pályázatok elbírálásakor általában nem az előzetesen lefektetett szempontrendszer alapján döntöttek. Noha már az is olyan volt, hogy a pályázatokra adható pontok harmada nem egzakt mutatószámokra épült, tehát teljesen szubjektív volt.
És még ez sem volt elég, a gazdasági miniszter furtonfurt belenyúlkált a bíráló bizottságok döntéseibe; 57-szer volt szíves minden indoklás vagy megjegyzés nélkül felülbírálni a bizottság döntését,juttatni pénzt annak, akinek a bizottság nem adott, illetve kihúzni a megszavazott pályázatok közül.Jellemző volt az is, hogy Orbánék országlásuk vége felé már két kézzel szórták a pénzt,nyilvánvalóan érdemi elbírálás nélkül.
Míg 2001-ben egy-egy héten 50-60 pályázatot bíráltak el, átlagosan 68 nap alatt, addig 2002-ben a választások első fordulójáig az elbírálási idő lecsökkent 30 napra, az összegek viszont emelkedtek: márciusban 11, áprilisban 22 milliárd.A két forduló között további 12 milliárdot dobáltak szét; egyetlen ülésen kiosztottak 1 milliárdot, mindössze 11 pályázónak; sőt, még a második forduló után is volt képük közel 20 milliárdot szétosztani.A pénzt nyert pályázatok között a Medgyessy-kormány által végeztetett vizsgálatok szinte egyáltalán nem találtak olyat, amelynél ne történt volna egy vagy több eljárási szabálytalanság.
Miért csak akkor? Mert az Orbán-kormány alatt szinte egyáltalán nem tartottak utóellenőrzéseket. Így fordulhatott elő, hogy kismillió esetben a pénzt nem arra fordították, amire kérték, nem úgy használták föl, amint ígérték. Csak egy-két példát nézzünk.
A Fürdővizek Szeged Kft. úgy produkálta fejlesztéséhez a 25 százalékos önrészt, hogy azt a városi önkormányzat támogatása jelentette, ami szögesen ellentétes a pályázati kiírásban szereplő szabállyal, miszerint a saját forrás nem származhat államháztartási pénzből. A hajdúszoboszlói Gyógyfürdő Rt. gyönge 1 milliárdot kapott, majd a beadotthoz képest jelentősen csökkentett beruházást hajtott végre, de az 1 milliárdból elfelejtett valamicskét visszaadni. A debreceni Thermál Hotel Sport Kft. 303 milliót kapott négycsillagos szálloda építésére, amelyet azonban amint elkészült, menten kiadott másnak üzemeltetésre – a támogatási szerződéssel ellentétesen.

S miközben Orbán agyonmagyarkodta ezt az egész Széchenyi Terv fedőnevű blöfföt (is),ilyesmi sületlenségekkel: – Magyarország felemelkedett, mindennek motorja a Széchenyi terv–, azt elegánsan elhallgatta, hogy a kedvezményezettek jó része mögött külföldi tulajdonosok álltak.
Mertek nagyot álmodni a 12 egykori állami gazdaság privatizációjával is. Az az Orbán Viktor,aki 2005-ben harsogva privatizáció-ellenes húrokat penget, kormányzása utolsó heteit többek között azzal töltötte, hogy haveri körének – a számára felcsúti földeket vásárló Bognár Sándornak, a Hír TV-t, Heti Választ vásárló Töröcskei Istvánnak, a lassan a fél országot bekebelező OTP-s Csányi Sándornak és a többieknek – kijátssza a sok százmilliárdot érő cégeket. A HVG a tőle megszokott visszafogottsággal fogalmazott: az új tulajdonosok között az adott céghez korábban nem kötődő, ám a kormányhoz – vagy annak egyes tagjaihoz –közel álló személyek a meghatározóak. Persze – mármint nekik persze – minden pályáztatás,közbeszerzés nélkül.Méghozzá teljesen törvénytelenül.
Kormányhatározat bízta meg a Magyar Fejlesztési Bankot a privatizáció lebonyolításával, ami egyszerre két törvénnyel volt ellentétes, konkrétan az MFB-ről és a privatizációról szólókkal. Utóbbi úgy fogalmaz: „pályáztatás és térítés nélkül csak kivételesen indokolt esetben” szabad privatizálni. S hacsak azt nem tekintette „kivételesen indokolt esetnek” a mára bőszen privatizáció-ellenes miniszterelnök, hogy érezte: perceken belül kiakolbólíthatják a kormányfői székből – bizony súlyos törvénytelenséget vezényelt.Persze – ha már lúd, legyen kövér! – pénzügyileg is törvénytelenül jártak el. A lebonyolítás ugyanis olymódon zajlott, hogy az ÁPV Rt. 20,67 milliárd forint úgynevezett hozzárendelt vagyont adott át az MFB-nek – ez pedig azon nyomban ennyi vagyonvesztést jelentett az állami vagyonban. Valamint a cégek megvételéhez a kivásárló cégeknek olyan mértékű kedvezményeket adtak, amely mind szintúgy törvénytelen. 20 év futamidőt állapítottak meg,miközben a privatizációs törvény nem enged 15 évnél többet.
De még ezt is olyan alacsony –3 százalékos – kamatra, ami ugyancsak tiltott, mivel a törvény szerint az ilyen kamat mértéke nem lehet kevesebb, mint a jegybanki alapkamat 50 százaléka.Hiszen az agrártársaságokat megvásárló cégeknek – nehogy szegényeknek gondjuk legyen a vételárral – 12,69 milliárd forint kölcsönt adott az MFB, az említett 20 év futamidővel, 3 százalékos kamattal. És ha ez nem lenne elég nekik, ráadásként 2 év türelmi idővel, vagyis két évig nem kell elkezdeniük visszafizetni azt a hitelt, amit ahhoz kaptak, hogy megvegyék ezeket az egykor állami gazdaságokat. És – nehogy véletlenül valamelyiküknek veszélybe kerüljön a háza, az autója, meg a további vállalkozásai, ha nem fizeti vissza a hitelt –biztosítékként elfogadta az MFB azon cégek részvényeinek óvadékba helyezését, amelyeket éppen megvettek.Mindemellett az MFB átvállalta az agrárgazdaságok kereskedelmi banki hiteleit, plusz a működéshez megnyitott számukra még 17 milliárd forintnyi hitel-keretet. A fedezet pedig a megvett társaságok részvényeinek óvadékba helyezése volt. Vagyis – ezért közepesen civilizált afrikai országokban is sokéves börtön-büntetés jár – ugyanazt a biztosítékot kétszer tudták be: először a cég-vásárlás, másodszor a plusz hitel fedezeteként.És befejezésül hét agrártársaságnak meg odavetett az MFB 11,75 milliárd hitelt 3 százalékos kamatra, 10 év futamidőre, amely további 10 évre meghosszabbítható; másik háromnak pedig 700 milliót 0, azaz nulla százalékos kamatra, 20 év futamidőre, 1 év moratóriummal. Ezek biztosítéka persze – mi más lett volna? – ugyanaz lett.Talán érdemes még fölidézni egy-két olyan cseppet az Orbán-tengerből, amelyben valóban megmutatkozik az egész: milyen nagyokat mertek álmodni a politikai fel- és alvilág prominensei.Az Informatikai Kormánybiztosságon a központi informatikai támogatások (20,7 milliárd forint) 84 százalékát (17,4 milliárdot) sikerült a jogszabályokat megsértő szerződésekkel elkölteni.

Viszont legalább ebből, (az „informatikai célelőirányzatból”!) vették meg az Andrássy úti Divatcsarnok épületet is, mondván, majd ott grandiózus informatikai izé készül. Csak a kákán is csomót keresők kekeckedhetnek azon, hogy a vétel után öt hónappal kínlódták ki a tranzakcióra felhatalmazó jogszabályt.

Csak éppen soha nem voltak képesek meghatározni azt a bizonyos grandiózus meg informatikai „izét”, amelynek céljából a Divatcsarnokot megvették. Hozzá sem kezdtek a munkához. Az épület azóta is ott rohad.Ez az Informatikai Kormánybiztosság más költekezéseiben is bemutatta az Orbán-kormány igazi arcát. A távközlési piac liberalizálásának szabályozása is megér némi firtatást.2001. júniusában lépett hatályba az idevágó új hírközlési törvény, s az év végére kellett megírni és életbe léptetni ötvenkét végrehajtási rendeletet, hogy a Matáv monopolhelyzetének megszűnésekor szabályozott legyen a piac.A Kormánybiztosságon ugyan működött külön Szabályozási Főcsoportfőnökség, mi több,mögötte még ott állt a Hírközlési Felügyelet is, saját jogászokkal, mérnökökkel,közgazdászokkal, akik korábban minden jogszabály-alkotási, szabályozási feladatot elláttak –a fizetésükért, tehát saját költségvetésük terhére, többletkiadás nélkül.Nos, a Sík Zoltán vezette kormánybiztosság ezen kicsikét változtatott – kisvártatva kiderül,miért. A Szabályozási Főcsoportfőnökséget ez esetben nem arra használták, hogy szabályozzon, hanem arra, hogy másokat kérjen fel a szabályozásra. A Hírközlési Felügyeletet pedig (úgy, ahogy volt), kihagyták a jogalkotás teendőiből. Ehelyett ügyvédeket bíztak meg a végrehajtási rendeletek megfogalmazásával. Ám ezt sem akárhogyan.

Az Ormos Ügyvédi Irodának például – amely az Orbán kormány regnálása óta addig is dolgozott már állami szerveknek 15 ezer forintos óradíjjal – ajánlatot tett Sík Zoltán: végezzék ezt a munkát 55 ezer forintos óradíjért. Az Ormos iroda ezen úgy meglepődött, hogy azt válaszolta: ez nem szokásos, legyen az ügyvédek óradíja 30 ezer, az ügyvédjelölteké 15 ezer.

Ugye ismerős? Kimegy az ember a piacra, mondjuk, a bolgár görögdinnyéshez, akinél kinn a tábla: dinnye 300 forint/kiló. Mire azt mondja a vevő: – Legyen 1.110! – Amire a bolgárkertész így felel: – Na jó, 600-ért odaadom, de csak magának!

Ám Sík Zoltán bármennyire is szereti a dinnyét – üsse kő! –, „belement” a 30 ezer forintos óradíjba is, s mihamarább szerződést kötött, nemcsak Ormosékkal, de ugyanilyen feltételekkel a Novák és Társa Ügyvédi Irodával, Kovatsits László egyéni ügyvéddel – valamint Papcsák Ferenc egyéni ügyvéddel, mellesleg fideszes parlamenti képviselővel.Közbeszerzési pályázatot persze nem írt ki, a munka (vagy inkább a költség) hiába haladta meg a 9 milliós határt – elvégre a két irodával először 120-120, majd novemberben ezt megemelve 550-550 millió forintos szerződést kötött.Ütemtervek nem készültek, így mindenki annyi órát számlázott, amennyit akart. A benyújtott számlákat pedig a kutya sem ellenőrizte, az összegeket automatikusan kiutalták.Nem csoda hát, ha (a „számlákba”) belekerült fű, fa, virág. Papcsák képviselő például rendszeresen más ügyvédi irodák ügyvédeinek nevére is elszámolt óradíjakat, persze olyanokéra is, akik az égadta világon semmilyen munkát nem végeztek. Valamint önfeledt mosollyal leszámlázta annak a Kovatsits László ügyvédnek az összesen 30 milliónyi munkadíját is, akinek akkor már sok hónapja külön, saját szerződése volt Sík Zoltánékkal, aki tehát maga is számlázott, és szorgalmasan fölvette a pénzt.

Mintha föl sem merült volna, hogy „ki végzett munkát, és ki nem?”. Később ki is derült: tényleges munkát kizárólag az Ormos Iroda végzett, a többiek semmit. Legfeljebb alvállalkozóik munkáját adták tovább, vagy intézetektől elfekvő tanulmányokat vásároltak, s azokat becsatolták.Ormosék viszont tényleg elvégezték a feladatot, 2001. decemberére el is készült az összes végrehajtási rendelet, a közlönyben kihirdették. Ez azonban nem akadályozta meg sem Papcsák képviselőt, sem a többieket abban, hogy 2002. január, február, március, április, május hónapra ugyanúgy kiállítsák a számlájukat, és inkasszálják a milliókat, mint addig – ha nem jönnek közbe a választások, talán még ma is szorgosan számlázgatnak.
Csak Papcsák képviselő solymári egyéni ügyvédi irodája 2001. augusztusa és 2002. májusa között folyamatosan elszámolta két vezető ügyvéd, egy ügyvéd és hol négy, hol hét ügyvédjelölt óradíját, gyönge 217 millió forintot.Aztán nem sokat gatyázott, igen érdekes manővereket hajtott végre. 17,3 milliót például elutalt a szoftver szaktanácsadó budapesti Imega Bt.-nek, amelynek számlájára még érkezett 9 millió készpénzben ugyanaznap, amikor Papcsák ennyit vett föl a sajátjáról.
Onnan a pénz Szabolcs-Szatmár legszélére, Hodász községbe érkezett, az épület, híd, alagút építése főtevékenységű Dzsengomon Kft.-hez – tulajdonosai: Lakatos Gusztáv (anyja neve Rézműves Aranka) és Rézműves Katalin. Nem sokáig maradt ott sem, a Dzsengomon átutalta a mátészalkai, épületbontásra, földmunkára és tetőfedésre szakosodott Tigáná Bt. – beltagja Rézműves Lajos, kültagja Rézműves Lajosné Balogh Gyöngyi – számlájára, ahonnan pedig Rézműves Lajos készpénzben fölvette.
Hogy hová tette, kinek adta – csak találgatni lehet, ami nem is olyan nehéz.Igaz, Papcsák Ferencnek végre kellett hajtania bizonyos feladatokat is – valószínűleg mindennek van ára. Például 85 milliót utalt át annak az Euroatlantic Kft.-nek, amelynek egyik tulajdonosa Orbán Viktor (volt) tanácsadója, Fellegi Tamás, a másik a vele egy háztartásban élő Szokolszky Ágnes.
Harmadik pedig az a Szadai Károly, aki egykor Kövér László titkára volt (amikor az a titkosszolgálatokért felelő miniszter volt), majd a Magyar Rádió kuratóriumi elnökségének fideszes tagja, a Kondor Katalinnal 18 milliós szerződést kötő zseni, aki kitalálta, hogy a közrádió azért fizesse ki ezt az összeget volt elnökének, mert ő nem megy el másik rádióhoz, hanem ott marad, és kapja tovább a fizetését. Annak az Euroatlantic Kft.-nek, amellyel a Sík Zoltán vezette Informatikai Kormánybiztosság 2002. április 23-án – tehát két nappal a Fidesz választási veresége után – még szerződést kötött különböző PR-feladatok elvégzésére, mintegy 250 millió forintos összegre.
Ez egyébként ugyanaz a Papcsák Ferenc, akinek 2002-es képviselővé választása során az ő baktalórántházi választókörzetében a rendkívül független alpolgármester a roma választók között elterjesztette, hogy kétezer forintot kapnak, ha Papcsákra szavaznak, s egy esetben bizonyítást is nyert e pénz átadásának ténye – úgyhogy az elkövető alpolgármestert a bíróság jogerősen el is ítélte a választás rendje elleni bűntett miatt. Papcsák viszont képviselő maradt.
A Kormány bankja, az állami MFB végig úgy működött, mint viharba került hajón az elszabadult hajóágyú – nem csoda, APEH-elnöki székéből távozása után Simicska Lajos volt a fő tanácsadója. Aki úgy is közlekedett ebben a fura bankban, mint Csekonics báró Lola mámi kuplerájában: rendelt fűnek-fának, megverette a részeg vendégeket, porig alázta a vak zongoristát, de mindig gondoskodott róla, hogy amikor ő viszi szobára a legfrissebben beállt leánykát, szép muzsika szóljon. Közben soha egyetlen szál papírt nem írt alá, éppen csak beballagott a vezérigazgató flancos szobájába, kiadta az aktuális parancsokat, majd elbandukolt a legközelebbi flaskához. Egyetlen szál papíron nem maradt rajta az aláírása.Pedig ott sem volt mindenki akkora zseni, mint sokan hiszik. Amikor például 2001-ben kormányhatározat alapján a bank kibocsátott 450 millió euro devizakötvényt, 5 év futamidőre,fix, 5,25 százalékos kamatra – a pénzt sikerült úgy befektetni, hogy a kihelyezéseken 3,76 százaléknyi hozam keletkezik – ha keletkezik. Elvégre a hitelek jó részének kétséges a visszafizetése, hiszen olyanok vannak közöttük, mint az imént emlegetett agrártársaságok kölcsönei, amelyeket – amint Orbánék ismét hatalomra kerülnének –, bolondok lennének visszaadni a haverok. Ez így évente 1,2 milliárd veszteséget okozott az adófizetőknek.

Többször javasolták a kamat-swapot (a kamat-csere ügyletet), ennek elmulasztása naponta 6,25 millió, évente 2,28 milliárd kárt okozott.Hiteleket egyébként is úgy nyújtott ez a rendkívül prudens bank, hogy azok harmadánál egyáltalán nem volt a kölcsön mögött fedezet, hogy ’98 és 2002 között a probléma-mentes hitelek állománya 87 százalékról 28-ra csökkent.Lezajlott a 2002-es szavazások első, majd második fordulója – Orbánék elveszítették a választásokat. Kultúremberek ilyenkor egyetlenegyet tehetnek – amit tett ügyvezető időszakában a Boross- és a Horn-kormány: takaréklángra állítják magukat, ügyvezetőként elboronálják a napi teendőket, és elkezdik előkészíteni az átadás-átvételt.No, Orbán Viktor és kompániája nem így viselkedett. Úgy járt el, mint ha éppen megválasztották volna, és négy év kormányzás állna előtte.

Eladta 31 százalékos árfolyamon az orosz államadósságot a Meinl Banknak. 4,9 milliárd forintot hirtelen bepakolt a Nemzeti Földalapba. Előrehozta májusra az emelt nyugdíjak visszamenőleges kifizetését, nehogy úgy fessen, mintha az már nem az ő időszakukban zajlana. Milliárdokat dobált szerte-széjjel, akkor, amikor már le volt váltva.És aztán támadt még egy kedves ötlete: elköszönés gyanánt megmutatja, az ő kicsi szívéhez tényleg milyen közel áll a sport ügye; hirtelen, az utolsó utáni pillanatban állami kezességet vállalt jó csomó sportlétesítmény beruházására, vagy fejlesztésére.Rendkívül megfontolt, alapos előkészítés során kiérlelt döntések születtek a május 15-ei kormány-ülésen. Az Ifjúsági és Sportminisztérium 13-án késő délután küldte át a Pénzügyminisztériumba az előterjesztést, 14 sportlétesítmény-fejlesztés – köztük az 5 milliárdos stadion-beléptető rendszer, az 1,6 milliárdos Sportok Háza és a kisebbek, például a 100 milliós felsőmocsoládi – állami kezesség-vállalására. A PM illetékes főosztálya azonnal leírta: ez így mind olyannyira előkészítetlen – lényegében egyikhez sincs indoklás, nem határozza meg a feltételeket, nem tudni, valójában melyik mennyibe kerül, mivel a járulékos költségek és a kamatok nem szerepelnek –, hogy lehetetlen bevinni kormány elé, ráadásul mindegy is, hiszen az állami kezesség-vállalás kerete már kimerült. Ez senkit nem érdekelt.A határozatok elkészítésével május 14-én bízta meg az államtitkár azt a Martonyi és Kajtár ügyvédi irodát, amely úgy szokott állami megrendelésekre szerződni, hogy 130-290 USA dollár, vagyis 26-58.000 forint óradíjat számláz. Nem havonta vagy hetente, de még csak nem is naponta számlázhat 26-58.000 forintot – óránként.A Kormány zokszó nélkül elfogadta valamennyi előterjesztést – a 2003-as és a 2004-es költségvetés terhére. Volt köztük olyan is, amelyből még az sem derült ki: ki veheti föl a hitelt, amelynek visszafizetésére most az állam garanciát ad.

>>>forrás:Az igazi Orbán Viktor